Töpit meglátni és megszeretni egy pillanat műve volt, huncut, barna szeme, kócos frizurája már az első találkozásunk alkalmával sokat elárult jelleméről.
Töpi életének első fél évéről nem sokat tudok, volt gazdái szerint beagle és tacskó szülők gyermekeként látta meg a napvilágot tavaly áprilisban. Az biztosan igaz, hogy vadászkutyák gyermeke, mert ha nyomot fog, akkor azt lelkesen követi, az eldugott játéktárgyakat fáradhatatlanul keresi-kutatja, míg meg nem leli. Élete első nagy kalandja az volt, amikor elszökött otthonról, az első gazdáitól. Szerencsére volt, aki befogadta, megetette szeretgette. Egy héttel később Töpi „meglett”, első gazdái jelentkeztek érte és boldogan hazavitték a kis szökevényt. A történet azonban itt nem ért végett, ugyanis pár nap múlva újra csöngettek a befogadó gazdiknál. A kapuban Töpi állt az első gazdájával, aki lepasszolta! Úgy gondolta, a befogadó gazdinál jobb helye lesz, ezért visszavitte. Sajnálatos dolog, hogy sokan nem gondolnak bele: a kutya nem egy hétig, két hétig, hanem hossz-hosszú évekig lesz társunk, barátunk. Ahogy az ismert idézet is mondja: „Te egyszer s mindenkorra felelős lettél azért, amit megszelídítettél.”
A kedves család, aki befogadta nem tudta megtartani, bár döntésükön sokat rágódtak. Elhatározták, hogy új gazdát keresnek Töpinek, és egy közös ismerősünk révén meg is találtak minket. Közös történetünk tavaly szeptemberben kezdődött, egy kicsit borús, de annál vidámabb délutánon. Jött a telefon: mehetünk a kutyusért! Kocsival mentünk érte, én pedig aggódtam kicsit, vajon eltűri-e, hogy vadidegenek betuszkolják egy ismeretlen járműbe és elviszik? Megérkezésünkkor Töpi az udvaron rohangált és rögtön megugatta a ház elé érkező autót, amint azt egy komoly házőrzőhöz illik. Ezután farok csóválva beengedett a kapun. Gondosan megszimatolta a nadrágszáramat négyzetcentiméterről négyzetcentiméterre, majd két lábra rugaszkodva nekitámaszkodott a lábamnak. Rögtön összebarátkoztunk. Hazafelé a kocsi hátsó ülésén utaztunk Töpi és én, míg Laci vezetett. Töpi nagyon nyugodt volt, végig simogattam és meglepődve vettem észre, hogy egy árva kis nyafogást sem ejtett volt gazdái felé. Talán érezte ő is, hogy ők még nem a Gazdái.
Töpi beköltözésének egyedül a macskáink nem örültek, hiszen eddig abban a boldog tudatban éltek, hogy ők a ház urai, és mi csak azért élünk, hogy kiszolgáljuk őket. Szerencsére Töpi számára már nem volt ismeretlen milyen is egy cica, így óvatosan közelített Picurhoz és Ciluhoz. Ők viszont 6 évig nem találkoztak a lakáson belül kutyával, azt is kétlem, hogy kint más udvarokon közeli ismeretségbe kerültek volna egy-egy ebbel. Első rémületükben bemenekültek a legelső szekrény alá, ami az útjukba került, és onnan csendesen morgolódva, üvegmosó kefére hasonlító farokkal lestek kifelé. Lassan összebarátkoztak, mostanra már ott tartunk, hogy ha régen nem találkoztak, macskamódra köszöntik egymást, összedugva orrukat.
Töpi gyorsan beilleszkedett a család életébe, felfedezte a lakást, az udvart és a kertet is. Gyakran járőrszolgálatot tart, körbe járva a megszokott útvonalat, ellenőrzi, minden rendben van-e. Amint meghallja a szomszéd „kollegák” jelzését, vehemensen kirobog a kapuhoz megszemlélni a felbolydulás okát. A traktorok megugatásában különösen örömét leli, képes akár a kert végéből is előrerohanni a szent cél érdekében.
Nagyon szeret játszani – mint minden kutya. Kedvence kint az udvaron a labda, bent a lakásban pedig a rongy-csont. Esténként mindig szakítunk időt a játékra. Mostanra Töpi már meg is tanulta, hogy vacsora után jön a játék. Erre sokszor ő figyelmeztet minket, kezünkbe ejtve a rongycsontot. Izgő-mozgó, ugri-bugri kutya, tele életkedvvel és energiával.
Gyakran visszük kisebb-nagyobb sétákra. A falun belül szigorúan pórázon, míg kint a mezőn szabadjára engedve. Amikor kiérünk a faluból és lekerül róla a póráz, eleinte csak kicsit szalad előre, majd egyre nagyobb távolságokra elrohan. A számára érdekes helyeken megáll, szimatol, nézelődik. Kis idő elteltével felébred benne a „szabadság érzése”, (persze ezt az állapotot én értelmezem így a viselkedéséből). Boldog arckifejezéssel, a legnagyobb sebességgel kezd el rohanni óriási köröket írva le. Élvezi, hogy kötöttség nélkül annyit futhat, amennyit csak kis lába bír. Mivel Töpi ennyire szeret rohanni, szoktuk vinni magunkkal akkor is, amikor kerékpárral megyünk valahová a faluban. Elindulás után képtelen vagyok olyan gyorsan tekerni a bicajjal, hogy tudjam tartani az iramot Töpivel. Sokszor előfordul, hogy a 8 kg-os kutya húz engem biciklistül néhány méteren át, mert én nem tudom utolérni.
Sétáink célpontja gyakorta Sziriusz, öcsém kiskutyája. Ő Töpi kutyabarátja. Sziriusz fél éves keverék kölyök. Érkezéstől indulásig tart a játék a két kutya között, nyúzzák, harapják, kergetik egymást. Sziriusz belecsimpaszkodik Töpi szőrébe, rendszerint a nyakánál (vagy ahol éppen eléri) és megpróbálja legyűrni Töpit a földre. Mivel még mindig valamivel kisebb, mint Töpi, ez a mutatványa rendszeresen azzal végződik, hogy ő kerül két vállra. Töpi Sziriusz fölé tornyosul győztes vezér pozícióban (már amennyire egy 30 cm magas kutya tud tornyosulni) Sziriusz pedig háton fekve, lábait égnek emelve tovább harapdálja Töpi lábát.
Sokszor szóba kerül, milyen szerencsések is vagyunk, amiatt, hogy Töpi végül a mi kutyánk lett. Sok szeretet, vidámságot áraszt maga körül, és már nagyon üres lenne a ház nélküle.
